Mikor egy álom valóra válik.

              Már régóta dédelgetek egy álmot, még pedig egy kimondottan kamaszoknak szóló szórakoztató ifjúsági regényt. Nem oktató jelleggel, nincs benne edukáció, de bízom benne, hogy az elfogadásban mégis támaszt nyújt. 

               2020-ben igaz kicsit félve kértem fel az írónőt, és kértem meg, hogy jöjjön el a táborunkba. Erna szinte gondolkodás nélkül igent mondott, ő is érezte, hogy ez egy fontos cél, hiszen testvérként ő is érintett. A 2020-es táborunkba beköltözött pici babájával és a férjével. Minden programon ott volt a háttérben, még a kerekpáros napot sem hagyták ki, igaz nem bicikliztek velünk, de a pihenőpontokon az ebédnél és a megérdemelt strandon már ott voltak.        

Az első alkalom, amikor nyilvánosan beszéltünk, beszélhettünk a könyvről, számomra katartikus volt. Értő, érző közönség füle hallatára tettük: a Debreceni Egyetemen megrendezett országos Gyermekdiabetes Szekció Kongresszusának keretein belül. Látni az arcokat, a mosolyokat, az elmorzsolt könnyeket, az izgalmat a hallgatóság szemében, rengeteg életenergiát adott. A konferenciára az írónő Ling-Balogh Erna is elkísért.

Most szeretném őt idézni  : 

„Amikor Zsuzsa és Eszter megkerestek az ötletükkel, hogy mi volna, ha kitalálnánk egy történetet, ami diabéteszes tinédzserekről szól, azonnal megszólalt a fejemben Panka. Panka 15 éves, 10 évesen diagnosztizálták egyes típus diabétesszel, kedves, közvetlen lány, akinek fontos, hogy ne csupán az inzulinpumpája alapján ítéljék meg. Mégis vannak olyan napjai, amikor ő az inzulinpumpája alapján ítéli meg önmagát.

Nem csak Panka, de Mór hangja is tisztán kivehető volt számomra. Mór 17, a húga fél éve lett diabos. Mór nem érti, mi ebben olyan nagy dolog, hiszen a cukorbetegség jól karbantartható, de maga is küzd a családi dinamika átalakulásával. Én egy kicsit Mór vagyok. 17 voltam, amikor a kétéves öcsémet diabétesszel diagnosztizálták, és emlékszem, arra gondoltam, hogy oké, hát ez csak cukorbetegség. Ma már összeszorul a torkom az emléktől.

Zsuzsáék a fantasztikus kamasztáborukba is meghívtak, ahol ihletet meríthettem a történetem folytatásához, és láthattam, mennyit ad a diabos tiniknek a szervezők, önkéntesek és a sorstársaik közössége. Az a rengeteg energia, amit Eszterék a sárkányhajózásba, kiporciózott étkezésekbe, biciklitúrába tesznek, visszaköszön a gyerekek cinkos mosolyában és jó vércukorszintjében.

Úgyhogy a szereplőim is élni kezdtek, diabos táborba készültek, próbálták kibírni a szüleiket meg a bázisállítást, és leküzdeni a nyilvános cukorméréstől való félelmüket.

Célunk, hogy a regény mind a cukorbeteg tinédzserek, mind a szüleik számára adjon egy kapaszkodót a borúsabb napokon. Tudniuk kell, hogy nincsenek egyedül! El akarjuk mesélni azoknak az olvasóknak, akik azt sem tudják, mi fán terem az egyes típusú diabétesz, hogy mivel küzdenek a fiatal érintettek. És meg akarjuk mutatni, hogy a diabos kamaszok teljesen ugyanolyanok, mint a társaik. Csak egy kicsit beütött az életükbe a cukor.”

             Nagyon bízunk benne, hogy az érintett kamaszoknak támaszt nyújt, és bízunk benne, hogy rajtuk kívül a szüleinek is. Valamint bízunk benne, hogy nemcsak az érintetteknek hanem mindenkinek egy szórakoztató regényt alkotott az írónő kicsit a mi segítségünkkel.